Itt van a nyelvemen, de nem tudom kimondani – magyarázat a jelenségre

Nyugalom, nem az Alzheimer-kór első tünete az, hogy néha – szerinted esetleg a kelleténél kicsit többször – nem tudsz kimondani bizonyos szavakat.

Sokan tapasztalják azt, hogy például mesélni akarnak egy viszonylag távolabbi ismerősükről egy sztorit, és egyszerűen nem jut eszükbe az illető neve. Ott van a nyelvükön, de egyszerűen nem tudják kimondani. Az illető arca is ott van előttük, látják maguk előtt a gesztusait, lelki füleikkel még a hangját is hallják, de a neve az istennek se akar beugrani.

Mindegy is, „majd ha eszembe jut, mondom”. – és próbálnak tovább haladni a sztorival, míg végül néhány perc múlva tényleg beugrik a név és mondják is.

Ez fiatal korban vicces, idősebb, 35-40 éves korban viszont már a közvélekedés szerint intő jel lehet.

Nos, nem az.

Nem az elbutulás jele az, ha nem tudsz kimondani bizonyos szavakat – akkor sem, ha ezek nagyon gyakori jelenségek esetedben, és akkor sem, ha mindig ugyanarról a szóról van szó.

Számomra például a legnehezebben kimondható szó az, hogy tejbegríz.

Hogy miért?

Mert életem során annyiszor készítettem már, annyiszor ízleltem már, annyiszor toltam magamba csak cukrosan, kakaósan, fahéjasan, olykor sűrűbben, de a legtöbbször hígan, néha fegyelmezetten, néha jól összekavarva…

Annyi élmény, hatás és tapasztalás fűződik hozzá, hogy ha készíteni akarok, és megkérdem a gyerekeimet – megjegyzem, évek óta már csak gluténmentes formátumban képzelhető el nálunk, de a blokk az ettől függetlenül nem oldódott a megnevezésével kapcsolatban –, akkor az valahogy így szokott zajlani:

– Készítek… ööö… tudjátok… öööö… naaaaa, szóval tejből és grízből készült és nagyon finom… AZT!

Miközben ezeket makogom, látom magam előtt, ahogy lassú, kimért mozdulatokkal kavargatom a lábasban a tejbegrízt, közben az édes illatát szippantom, és igen, még egy kis cukrot teszek bele, mert a fiam úgy szereti.

Miközben ki akarom mondani azt az egy szót, aközben történetek százai suhannak át az agyamon, hogy a lányom hogyan kent a hajára – szó szerint – egyszer egy tányérnyit, és aztán egy hétig áztattuk le neki, hogy a fiam hogyan próbálta kiskorában kézzel enni és hogyan méltatlankodott, hogy ez most akkor miért nem sikerül… Ott vannak a saját gyerekkori élményeim, hogy ha a nagymamám meg akart nyugodni, hogy biztosan eszem, akkor tejbegrízt készített, mert azzal tuti sikert lehetett nálam elérni.

Ezek mind-mind előjönnek és életre kelnek, és miközben ezeket látom és újra átérzem, naná, hogy ezerszer több minden van a fejemben, mint egyetlen szó!

Ilyenkor annak a szónak meg kell várnia, míg elcsitulnak az érzelmek, visszavonulót fújnak az emlékek, és valami praktikusra irányul az aktív figyelem. Na, olyankor kibukik: tejbegríz.

A tejbegríz blokk volt az első szokásos megakadásom, amire rendszeresen felfigyeltem, így ez már rögzült is, aminek külön hálás vagyok, mert jó kis téma egy ilyen cikkhez :).

De számtalan esetet tudnék felsorolni én is, és a legtöbb ember így van ezzel.

Mi történik ilyenkor az agyunkban?

Az, amit leírtam: túl sok minden történik egyszerre ahhoz, hogy azt le tudjuk butítani egyetlen lényeges szóra. Túl sok mindent kellene belesűríteni egy kifejezésbe, és mivel éppen nagy a forgatag az elménkben, ez az adott pillanatban csak döccenőkkel megy.

Ilyenkor a jobb agyféltekénk hiperaktív. Történetek tucatjai kelnek életre, vagy épp a vizuális memóriánk kezd el szárnyalni – amikor látjuk az arcot magunk előtt, de nem tudjuk a nevét kimondani, hiszen egy arc rendkívül bonyolult dolog, rengeteg információt hordoz és rejt magában, és az agyunk ezt mind-mind érzékeli, de nem biztos, hogy felszínre is tudja hozni (ami a bal agyfélteke feladata) –, miközben a hozzá tartozó címkét – a megnevezést – nem találjuk meg gyorsan.

Amikor a jobb agyféltekénk ilyen hiperaktív, akkor a bal agyféltekénknek muszáj kicsit alább adnia a pörgést egy-egy pillanatra a címkézésben, vagyis a megnevezésben. A bal agyféltekénk képes csak beszélni. Ha ő alább adja, akkor a beszédképességet is alább adja. Ez tényleg csak pillanatokig tart, de mivel megakadás élmény, ezért zavaró számunkra. Ezeket többnyire elfelejtjük, de ahogy halad velünk a kor előre, úgy találjuk egyre aggasztóbbnak a jelenséget, pedig a kor előre haladtával ezek csak azért történnek meg velünk gyakrabban, mert egyre több az infó az agyunkban, amik közül mind a jobb, mind a bal agyféltekének válogatnia kell.

Olyan értelemben tényleg a korral járhat a jelenség gyarapodása, hogy 20 évesen még nem gondolunk ennyi mindent és nem is tapasztaltunk ennyi mindent, így ezek a megakadások nem szembetűnőek akkoriban sem minőségben, sem mennyiségben.

De később már erre is jobban tudunk figyelni, merthogy jobban is tudunk miatta aggódni. És minden, ami érzelmeket gerjeszt, mélyebb lenyomatot hagy bennünk.

A problémán úgy lehet átlendülni gyorsan, hogy ha ez a jelenség felbukkan, akkor nem kell megállni, hanem tovább kell haladni. A sztorival, a mondattal, a szituációval.

Ha megállsz és agyalsz-agyalsz azon az egy szón, akkor a bal agyféltekéd nem fog hozzáférni az infóhoz, mert a jobb agyfélteke annyira aktív, hogy blokkolja a balt. Az ebben a pillanatban maradással nem fogsz eljutni a célhoz, csakis úgy juthatsz el oda, ha egy lépést ellépsz ebből a szituból bárhova. Akár hátrébb, akár oldalra, akár előre.

A „jó, majd mondom, ha eszembe jut” egy tökéletes megoldás a továbblépéshez, és pont ez miatt fog majd tényleg eszedbe jutni, fél perc, egy perc, vagy egy óra múlva, de mindegy is, mert nem egyetlen szavak a lényegesek, hanem igazából az a rengeteg érzelem, történet, esemény, élmény, ami mögöttük van.

Az agyféltekéink örökös harcot vívnak egymással az erőforrásokért. Az erőforrást számukra az idegrendszerünk szolgáltatja, tehát az erőforrás az bizony véges. Ha az egyik nagyon aktív, akkor a másik nem tud 100%-on teljesíteni.

Ha érzésed szerint sokszor fordul elő veled az, hogy nem tudsz szavakat kimondani, az azt jelenti, hogy nagyon aktív a jobb agyféltekéd. Kreatív ember vagy. Ez ennyit jelent. Nem butulsz, nem hülyülsz, nem szenvedsz mentális zavartól, egyszerűen csak használod az agyad rejtett zugait is.

Ez jó dolog. Ez az ár, hogy ez miatt nem tudsz néha bizonyos szavakat kinyögni, ez semmi ahhoz az előnyhöz képest, amihez a jobb agyfélteke eljuttat. Ugyanis a jobb agyfélteke képes a boldogságra. Minél aktívabb a jobb agyféltekéd, annál boldogabb ember vagy.

Ugye, hogy megéri ezért cserében néha kicsit nyökögni? 🙂

Vidi Rita

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük