Avagy: a Transzcendens Írás
A jobb agyféltekés kreatív írás tréningeken és utána is sokan számolnak be arról, hogy amikor megtörténik az agyintegrálás és elkezdik az írást, olyan érzésük van, mint hogyha rácsatlakoztak volna valami addig láthatatlan, érzékelhetetlen, nem létezőnek hitt gondolat-folyamra, és úgy érzik, hogy a végül leírt mondatok nem is belőlük, hanem valahonnan máshonnan, de rajtuk keresztül, velük is átitatódva kerülnének a papírra.
Nos, erről az élményről nemcsak a jobb agyféltekés kreatív írók számolnak be, hanem minden író, költő, művész és alkotó, aki valaha megtapasztalta az ihletettség állapotát.
Amikor az ember valami olyasmit alkot, ami mások szemében rendkívülinek, de legalábbis messze nem hétköznapinak hat, akkor sokszor felmerül a kérdés az alkotó felé, hogy: „Ez mégis honnan jött neked? Tanultad? Előre eldöntöd mi lesz és az lett? Elindul a kezed a lapon és már tudod, mi fog belőle kisülni?”
A kissé szemérmes válasz úgy szokott hangzani, hogy „Nem tanultam, csak úgy megtörténik, és nem, nem tudom előre, csak bízom benne, hogy majd lesz belőle valami.”
A kevésbé szemérmes válasz pedig így szokott hangzani: „Én A csatorna vagyok, akin átfolyik az „információ” és akinek a lényével átitatódik a mű.”
De van, aki ezt mondja: „Rácsatlakozom az Univerzumra és onnan kapom az instrukciókat.”
Az első ránézésre meredeknek tűnő megállapítások nagyon nehezen magyarázhatóak el olyanoknak, akik még sosem tapasztalták azt az élményt, hogy alkotás közben történik valami, ami egyébként soha, semmilyen más esetben nem szokott velük megesni.
Az íráson túl velem például az előadásaim során az esetek szinte egészében az történik, hogy elkezdek beszélni, és az első mondat után már többé nem kell gondolkodnom, mert valahogy átlényegülök, és akkor az előadás előadja magát általam.
Ilyenkor, lehet akármilyen hűvös, vagy akár hideg körülöttem, szó szerint ver a víz. Néha „feleszmélek” arra, hogy lecsorog az izzadság a hátamon, vagy, hogy a hajam alatt csatakos a tarkóm, de úgy egyébként, ha be kellene határolnom a testem körvonalait gondolatban, biztosan nem menne.
Az életem többi részében utálok ácsorogni, de előadás közben van, hogy három órát állok egy helyben, és csak mondom, mondom, mondom, és nem fáradok, nem zsibbadok, csak huss, elröppen három óra.
Vannak előadók, akik járkálnak előadás közben. Nos, én nem szoktam, mert akkor vagy nagyon oda kell figyelnem arra, hogy ne essek orra a saját lábamban, és akkor elveszítem ezt az átlényegülést, vagy pedig konkrétan tényleg nekimegyek valaminek, megbotlom valamiben. Az veszélyes a testi épségre, de a szellemi egységre is.
Van, hogy oda kell menni a táblához, vagy asztalhoz, vagy kézbe kell fogni valamit, vagy mutatni kell valamit, ezek nagyon jól mennek, de fel-le járkálni? Na, azt nem!
Mit érzek közben?
Ott állok, szinte lecövekelve, beszél valaki a számból, aki én is vagyok, de valami több is nálam. Tudja az adatokat, ismeri a vicceimet, vágja, hogy én mit reagálok egy kérdésre, de közben olyan erőt is ad, ami máskor nincs jelen.
Nem érzem életem minden percében, hogy képes lennék három órán át beszélni például az időgazdálkodásról, de nem is kell egyébként napokon át ráhangolódnom arra, hogy mégiscsak előadást tartsak, mert tudom, hogy ahogy kinyitom a szám, jönni fog belőle valami, amit nem kell minden tizedmásodpercben kontrollálnom, mert megtörténik magától.
Csak az a kapocs kell, ez az átlényegülés, vagy egységesülés valamivel, ami megmagyarázhatatlannak tűnik, és már kezdhetjük is.
Ha nagyon látni akarom lelki szemeimmel, hogy mi történik velem ilyenkor, akkor úgy szoktam elképzelni, hogy egy fentről lesugárzó fénykörben állok, ami annyi energiát sugároz belém, nekem, hozzám, rajtam át, aminek a segítségével elhordanék egy hegyet is a puszta két kezemmel. Ezt az energiát átközvetítem a közönségnek is.
Ilyenkor a csúcson vagyok. Szellemileg, testileg és mentálisan is. Ez az átszellemültség állapota.
Volta már, aki látta is ezt a kört körülöttem, amit én el szoktam képzelni, és utólag elmondta nekem kissé félve, de aztán megnyugodva, hogy amit látott, az ha a képzelete játéka is volt, a képzelete mégiscsak kapcsolódott valamihez, amit én is szoktam képzelni.
Amikor nem jön az ihlet
És van, amikor nincs kapocs, nincs átszellemültség, nincs ihlet.
Néha előfordult már velem előadás közben, hogy nem indult be a kapcsolat, vagy nem jött létre. Ott és akkor nem analizálom és vizsgálom, hogy miért nem történik meg, egyszerűen érzem, hogy összeakad a nyelvem a fogaimmal, érzem a testem minden porcikáját, és érzem azt is, hogy kutatnom kell a fejemben a gondolatok után. Igen, tudom fejből az előadást, főleg, ha valami olyasmiről szól, amit tényleg álmomból felébresztve is fújok, de valahogy nem olyan gördülékenyek a szavak, nem jönnek a viccek, a közönség pedig nem mosolyog, nem nevet a szinte már előre kiszámított helyeken, csak ülnek karba tett kézzel, komoly arccal.
A nyilvános beszédtől szoktak a legtöbben félni, ezért is hoztam példaként, hogy a nagyon rázós, azonnali visszajelzéseket hozó szituációkban hogyan is működik ez. Van valami, ami olyankor, mikor előadsz, az nem is biztos, hogy ihlet, mert az ihlet már az előadás megtervezésénél és összeállításánál elvégezte a dolgát. Ez már több mint ihlet, ez már az ihlet fölötti szint.
A jobb agyféltekés kreatív írás közben igazából azt csináljuk, hogy csatornaként kapcsolódunk valamihez. Ezt úgy nevezem, hogy energiamező (lehetne ezt még bővebben jellemezni, de ettől most tekintsünk el, majd esetleg később még mesélhetek róla), de mások úgy is szokták nevezni, hogy kollektív tudat. A tréningeknek van saját energiamezejük, ezért is szokott előfordulni az, hogy írói feladatoknál többen is ugyanazt írják, de persze önmagukon „átfolyatva”, ezért aztán teljesen másképp. De a sztori alapmotívumai ugyanazok, akár a csattanó is. Vagy épp ellentétjei egymásnak a történetek, mintha tükörképek lennének, pedig a variációk száma végtelen lehetne, de valahogy mégis összepasszolnak.
Az íróink a legtöbbször elkezdenek írni, és fogalmuk sincs arról, hogy mi lehet és mi lesz belőle. Van, aki már egy kezdő ötlettel kezdi az írást, és van, aki csak leír találomra pár szót, hogy túl legyen az első „falon”, ami akadályozhatná.
Nemrégiben úgy kezdtem el írni egy történetet, hogy csak egy pillanat volt meg az elejéből, leírtam két mondatot, a többi pedig „jött magától”. Amikor abbahagyom az írást, akkor még órákkal későbbi is azon gondolkodom, hogy „Vajon mi fog még történni Liával?”, és mindig azon röhögök magamban, hogy ahhoz, hogy megtudjam, vissza kell ülnöm írni.
A tréningen is ezt tapasztaltatjuk meg az írókkal leginkább. Jönnek a szavak, alakulnak a mondatok, és rengeteg minden belekerül a saját tapasztalatokból, saját ötletekből, saját érzésekből és gondolatokból, de van ott még valami, amitől egyrészt könnyű maga az írás folyamata, másrészt pedig valahogy úgy töltődnek ki általa az üres részek, hogy mégis valami nagyon különleges és kerek egész lesz belőle.
Van, akinél alig vannak üres részek, amik kitöltődnek a láthatatlan energiamező (nevezzük most is így) által, számukra „csak” a könnyedség, magabiztosság, örömteli írás, csatornaként funkcionálás jelenik meg elemi erővel.
És vannak, akiknél nagyobb hézagok vannak, mondjuk a kezdeti önbizalomhiány, ismeretlen szituációtól való félelem miatt, és náluk sokkal inkább villámcsapás szerű a végeredmény: „Te jó ég, ezt komolyan ÉN ÍRTAM???”
Minden jobb agyféltekés kreatív írás tréningnek saját energiamezője jön létre, a tagok összessége és a tréner által.
Az energiamező addig marad egyben, míg a tagok is együtt vannak, és együtt gondolkodnak, írnak, alkotnak, teremtenek. Mindannyian érzik a közös energia jótékony hatásait, de vannak, akik a hátrányát is. Például, akik nagyon erőteljesen más energiákkal érkeznek, mint amilyen minőség kialakul majd a közös energiamezőként, ők szokták érezni, hogy mintha „nem fogadná be őket a csapat”. Van, akinél a felismerés, hogy érdemes idomulni, már átlendít ezen a falon, de van olyan is, aki ezt felismeri, de nem akar rajta változtatni, mert számára pont úgy jó; és volt már olyan is az évek során, aki inkább elment a képzésről, mert érezte, hogy ő erre nem tud rácsatlakozni (és nem is akar).
A jobb agyféltekés kreatív írás során az embernek alapvetően a fejében egy kisebb csata dúl, hiszen az addig aktív, domináns és főnöki szerepet betöltő bal agyféltekének át kell adnia a gyeplőt a jobb agyfélteke számára. Mivel a bal agyféltekében van az ego, ez a csata sokak számára átmeneti nehézségeket okoz, hiszen az ego számára minden kontrollvesztés azt a félelmet idézi elő, hogy elveszíti önmagát.
De csak a jobb agyfélteke tud csatlakozni energiamezőkre, a közösségére is, ezért aztán a háttérbe szoruló bal agyfélteke végül kiegyezik a jobbal a cél érdekében. Hiszen a csatornaként funkcionáló író, aki a jobb agyféltekéjével rácsatlakozik egy tiszta forrásra, végül sok-sok remek feladatot ad a bal agyféltekének is, miközben a jobb agyféltekéből és a jobb agyfélteke által duzzad majd a tennivalók sora a bal agyfélteke számára is. Hiszen leírni a szavakat, mondatokat, mondattá formálni a gondolatokat a bal agyfélteke tudja.
Tehát ez egy kölcsönösen nyer-nyer helyzet a koponyán belül, aminek kezdeti nehézségei megjelenhetnek, némi idegesség vagy diszkomfort érzet formájában, és ezek percek alatt elsimulnak.
De közben ugyebár más is történik, nemcsak a fejen belül zajlanak az események. Az a környezet, amiben az író lélegzik, dolgozik éppen, alkot, vagyis ír, az jóval tágabb, mint amit az érzékszerveivel meg tud tapasztalni. Valami, ami nem látható, nem hallható, nem tapintható, de mégis valahogy mélyebben – vagy inkább magasabban? – érzékelhető, támogatja az írót, a csapatot, tehát minden résztvevőt, de még a trénert is.
Minden könyvnek is van ilyen energiamezeje, ami hat az olvasókra is, tehát ha valaki tényleg hatást akar gyakorolni másokra, semmi más dolga nincs, mint könyvet írni.
Hogy fér ez össze a racionalitással?
Hogyan is kereshetnénk racionalitást egy olyan világban, ahol minden fals, még az is, amit látsz? Hiszen úgy születünk, hogy fejjel lefelé látunk mindent, az agyunk fordítja meg a képet, tehát amit látunk az agyunkkal és a szemünkkel, az már egy konstruált kép, az számunkra már nem az igazi.
De próbáljuk meg, legalább elméletben!
Nagyon szeretném ezt az egészet valami nagyon materialista, nagyon racionális megközelítéssel megmagyarázni. Lehetne az írókon például EEG vizsgálatokat végezni a tréning közben, meg utána, írás közben is. Ha valaki finanszírozná, meg is csinálnánk :).
De mit mondanának számunkra az átlagosnál nagyobb amplitúdóval „kilengő” EGG hullámok?
Azt, hogy aktívabb az agytevékenység, meg alfa, béta, théta és a görög ABC minden betűje feltűnne a monitoron?
Mit mondanának el ezek arról, hogy írás, alkotás közben nem érezzük az idő múlását, de azt sem, hogy megéhezünk, megszomjazunk, bejött valaki és beszélt hozzánk?
Mit mondanának el az EEG görbék arról, hogy írás, alkotás közben úgy érezzük, hogy valaki vagy valami támogat bennünket és vezeti a gondolatainkat és kezünket?
Mit mondanak el a görbék arról, hogy olyan dolgok jutnak eszünkbe, amik soha korábban nem voltak a fejünkben?
Mit mondanak el a görbék arról, hogy megírjuk mások élettörténetét anélkül, hogy ismernénk őket?
Mit mondanak arról, hogy megírjuk a novellát egy íróképzésen és hazafelé úton megtörténik a szemünk láttára?
Mindig is jelen volt ez a csatorna és kapcsolódás jelenség, az energiamező és az ihletettség különböző állapotai, az információ „lehívása” a tréningjeinken. Ha olyan a csapat összetétele a tréningeken, még szóba is kerülnek ezek, nagy bólogatások, és itt-ott tátott szájjal hallgatások által övezve. Vannak, akik soha többé nem írnak jóformán semmit, mégis azt vallják, hogy megváltozott, jobbá, egyszerűbbé, teremtőbbé vált az életük.
Számomra most csak az az új, hogy ezt az egész kérdéskört konkrétan átgondoltam hat évvel az Író születik képzések elindulása után, újra abból a szempontból, hogy a materiális világképnek van-e magyarázata erre a dologra. És nincs. Még mindig nincs. Ez egyértelműen a spiritualitáshoz tartozik – mindamellett a tudomány próbál ezekre magyarázatot kapni, de még csak az adatfelvételnél tartanak.
Ha úgy vesszük, hogy amit itt leírtam, az még mindig viszonylag egy szűk csoport, az úgynevezett „beavatottak” számára értelmezhetőek igazán, akkor még azt is rámondhatjuk, hogy ezek ezoterikus tanok, de még azt is, hogy transzcendens.
Ez utóbbi tetszik a legjobban. Transzcendens.
Transzcendens Írás.
Ez egy képesség, ami bárki számára előhívható, és aztán tetszőlegesen használható szépirodalmi, szakirodalmi, feltáró írások készítésére.
Hogy mi történik a háttérben, az igazából nem is lényeges, hiszen megtörténik akkor is, ha nem tudunk róla, vagy nem foglalkozunk vele.
Mindenesetre így lassan hat és fél évvel az első jobb agyféltekés kreatív írás tanfolyam után ideje volt ezeket a gondolatokat is papírra vetni és közzé tenni, mert ez is a fejlődés része: mérföldköveket letenni és kinevezni őket mérföldköveknek :).
Vidi Rita
