A flitteres takonyról

A napokban vitába keveredtem egy úriemberrel a facebookon. Ő ugyanis nekiállt azt hangoztatni a mi facebook oldalunkon, hogy mi az Író születik tréningekkel a flitteres takonyt(sic!) áruljuk, és ezzel lealjasítjuk az irodalmat, azt az irodalmat, amit ő – az úriember – művel, és azt az irodalmat, amit közzé is tenne őkelme, ha valaki megfizetné, de hát nem teszik ezek a piszok kiadók…

Miután szétmorzsoltam az úr siralmas sorsa fölött érzett bánatomban előbuggyanó könnyeimet, válaszoltam neki.

Tapasztalt internetes fórumozóként tudom, hogy hozzászólás-váltások során emberek véleményét megváltoztatni nem lehet, így azzal, az elmúlt 10 évben már jól bevált stratégiával mentem bele a vitába, hogy a válaszaim igazából nem ennek az író-úrnak szóltak, hanem azoknak, akik ezt végignézték, és akikben szintén felbukkanhat olyan gondolat, mely szerint „hát, izé, lehet, hogy ezt az íróképzést mégis valamiféle naaagy, vízfejű szervezetre kellene hagyni, ahol irodalmárok dolgoznak”.

A minap írtam a levelemben és a legutóbbi cikkemben, hogy írónak vallom magam. Olyan írónak, aki tesz a saját sikereiért, de nem ám úgy, hogy malmozva várom a remek kiadói ajánlatokat, hanem olyannak, aki kiadja a saját könyvét, és aztán eladja, és ráépít egyéb termékeket, szolgáltatásokat, amikre még igény van, meg amik még kapcsolódnak valamilyen szinten a könyvek témájához.

Ugyanakkor vállalkozó is vagyok. Nekem aztán lehet sírni, hogy milyen sanyarú a sorsuk az íróknak, mert én aztán nagyon meg tudok hatódni emiatt… Vállalkozzatok, ez ennyire egyszerű! Tudom, hogy az önmagukat Rejtő Jenő, vagy József Attila reinkarnációjának hívő művészlelkek mennyire ki vannak szolgáltatva annak, hogy a kiadók ha lennének is kegyesek fizetni, az összeg megállna néhány százezer forintnál; és annak is, hogy jönnek-mennek az önjelölt írók, és flitteres takonyt írnak, és azt akarják eladni, és, hogy az emberek fejében a takony mellett már nem marad kapacitás a VALÓDI irodalom, a valódi művészet befogadására. Átérzem én a kognitív disszonanciájukat, ha nagyon rákoncentrálok, de úgy gondolom, ez az ő problémájuk, és nekik kell megoldaniuk.

Ha az úriemberhez hasonló mentalitású irodalmár-fanatikusoknak kedvező világ lenne, akkor Magyarországon egyetlen könyv lenne a könyvesboltok polcán: Kertész Imre Sorstalansága.

Sőt, ha bizonyos fanatikusok kedve szerinti világ lenne, akkor körülbelül 10 ember lenne képes gondolkodni a világban, és mindenki más földalatti börtönökben termelné a hőenergiát, foszforeszkáló falú kapszulákba zárva. A fennsőbbrendűségnek, meg a másokat (jelen esetben más írókat) kevésbé jónak tartó mentalitásnak, úgy vélem, nem lenne határa, ezért azt gondolom, hogy ezt esetleg érdemes lenne csírájában elfojtani, rámutatva arra, hogy a világ milliárdféle, és ezt illik tiszteletben tartanunk.

Én a liberalizmus híve vagyok most is, és azt vallom, hogy a szabadság – és ide tartozik az írói és olvasói szabadság is – elsődleges kell, hogy legyen az emberiség életében, az élni és élni hagyni elv keretében.

Soha, senki nem szabályozhatja le azt, hogy ki írhat, mikor és miről. Foglalkozzon mindenki saját magával, ha lehetséges, ha pedig mindenáron szólni akar mások érdekében, azt tegye előremutató módon, nem előírva senki számára azt, hogy mit tehet és mit nem. Javaslat, ötlet, iránymutatás mindig jöhet, a kritikát meg tartsa meg mindenki magának!

Az írás nemcsak alkotóművészet lehet, hanem sokszorosan összetett eszköz, ami jó arra is, hogy:

–        összefüggéseket láttasson meg velünk, amiket puszta gondolkodás, vagy beszéd közben képtelenek lennénk felismerni, írás közben viszont igen,

–        kiadjuk magunkból az érzéseinket, gondolatainkat, hogy nekünk, íróknak jobb legyen, valamiféle szintet léphessünk az írás segítsége által (például traumatikus élmények feldolgozását segítheti az írás),

–        közvetíthetünk olyan információt, tudást, tapasztalatot, ami elsikkadóban és eltűnőben van, holott a jövő érdekében nagyon fontos, hogy ezek hozzáférhetőek maradjanak (lásd szakkönyvek, tankönyvek, segédletek),

–        edzhetjük, frissen tarthatjuk az agyunkat, és az olvasóinkét is,

–        még jobban elmélyülhetünk abban a témában, amiben már eleve szakértők vagyunk, és más nézőpontokból is megközelíthetjük a szakterületünket, ami által a szakmai hierarchia csúcsára kerülünk,

–        segíthetünk az olvasónak kilépnie a saját élete mókuskerekéből azzal, hogy szórakoztatót, könnyedet, feledtetőt írunk, (ide tartozik a minden, amit az olvasók fele imád, a másik meg utál)

–        taníthatunk a történetek ereje által (lásd Lőrincz L. László könyveit),

–        segíthetünk másoknak, hogy megváltoztathassák az életüket (tanácsadó-, vagy ún. menedzserkönyvek)

–        társadalmi kérdésekre kereshetjük és adhatjuk meg a választ,

–        és így tovább.

Az írás nem kalapács, ami kizárólag arra tökéletes, hogy beverjünk vele egy szöget, hanem az írás egy olyan eszköz, amit mindenki egyénileg találhat fel magának. Jelenleg több mint 7 milliárd ember él a Földön, ami azt jelenti, hogy az írásnak – és az olvasásnak is – ebben a pillanatban több mint 7 milliárd aspektusa van.

Lehet úgy élni, sőt írni is, hogy ezt nem tartjuk tiszteletben, de ELŐÍRNI, hogy mi számít irodalomnak, és mi flitteres takonynak, senki számára nem jog.

Itt az Internet, ami pillanatok alatt a magánkiadóddá válik: bármit írsz, két perc múlva kinn lehet az Interneten, az OLVASÓD szeme előtt. Ő fogja eldönteni, a legjobb zsűri, hogy mi érdemes olvasásra, és mi nem, nem pedig a „kollégáid”…

Egy idézet azoknak, akik azt hiszik, hogy csak kivételes emberek kiváltsága lehet az írás:

>>„Az írás kétségkívül mesterség és titok szimbiózisa”, írta egyszer Wolfgang Weyrauch. A titkok területén csak találgathatunk, a mesterség ezzel szemben tanulható.

Az íráshoz természetesen hozzátartozik a nyelvvel való bánásmódban megmutatkozó tehetség, a fantázia és az inspiráció is, de mindezek az adottságok önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy jó és lehetőség szerint sikeres regényt írjunk. Ennek előfeltétele a mesterségbeli tudás. Mert az írás, ahogy Umberto Eco, és előtte már sokan mások is hangsúlyozták, tíz százalék inspirációból és kilencven százalék transpirációból, egy rész titokból, és kilenc rész mesterségbeli tudásból áll<<

Fritz Gesing Kreatív írás című könyvének legelső szavai és mondatai a 9. oldalról. (Z-Press kiadó, 2007.)

Azoknak, akik félnek a „flitteres takonytól”, javaslom, képezzék tovább magukat, mert félő, hogy leragadtak valahol a 20. század elején.

Vidi Rita

Mások reakciói erre a cikkre:
http://blogregenygyujtemeny.blog.hu/2014/08/10/vita_a_modern_irodalom_letjogosultsagarol

https://www.facebook.com/groups/kreativelmek/permalink/286901358181962/