Mikortól számít valaki írónak?

Vigyázat, mimózák ne olvassák!

Én írónak vallom magam. Azért, mert mindig is szerettem írni, akarok írni a jövőben is, ezerféle írói ötletem van, és ezt az utat választottam magamnak. Nem jártam íróiskolába, nem vagyok tagja az Írószövetségnek, nincs erről bizonyítványom és/vagy diplomám és mégis író vagyok. Nem kevés pénzt kerestem már ezzel, és továbbra is szándékozom ezen az úton maradni. Akinek ezzel problémája van, az nem én vagyok.

„Persze Rita, te író vagy, mert már írtál könyvet!” – mondják ilyenkor sokan, pedig jobb, ha tőlem tudod, hogy az elvakult fanatikusok szerint esetenként még az sem számít írónak, aki 7-8 könyvet is letett már az asztalra, sőt, el is adott belőle.

Mi, itt, ebben a kissé kifacsart, felülről irányítást váró társadalomban annak hiszünk, amin pecsét van:

–        író-bizonyítvány,

–        író-oklevél,

–        szakmai díjak és elismerések tömkelege,

–        pályázatokon való részvétel és jó helyezés elérése,

–        elismert nagy-öregektől jövő buksisimogatás, kellő számú sajtófotóval illusztrálva.

Hát, akkor van egy baromi rossz hírem azoknak, akik azt hiszik, hogy az íróság onnantól számít, amikortól valaki el van ismerve a szakma, vagy bármilyen szakmai szervezet által!

Az íróság a fejedben dől el, és nem más dönti el rólad, hogy író vagy-e, vagy sem, hanem TE MAGAD.

Ha ez megvan, akkor jönnek az Olvasók, és az ő számukra olyan egyértelmű lesz az, hogy te író vagy, mint az egyszer-egy. Aztán már vagy felfigyel rád a szakma is, vagy nem, de ha nem is, akkor maximum majd sírva ballagsz el a bankba, amikor felveszed a pénzt, amit azok küldenek neked, akik olvasnak téged…

Ha neked kételyeid vannak, akkor lehet bármilyen papírod, bizonyítványod, okleveled, diplomád, soha, senki nem fogja rólad elhinni, hogy író vagy. És tudod mi a legszomorúbb? Ez a pénztárcádon is meg fog mutatkozni.

Oké, értem én, hogy elég nehéz kijelenteni magunkról valamit, amiről még nem vagyunk meggyőződve, csak egy terv, egy álom, egy cél az életünkben, de akkor tedd meg lépésenként. Ne egy harapással akard benyelni az elefántot, hanem legalább két nagy falatként. Ne azt mondd magadról eleinte, hogy ÍRÓ VAGYOK, hanem azt, hogy „ez és ez vagyok, aki írni is szokott”.

És most menj oda a legközelebbi tükörhöz, és próbáld is ki.

„(név) vagyok, (ezzel) foglalkozom, és írni is szoktam”

Aztán élesben legközelebb, mikor be kell mutatkoznod, csináld így, ahogy a tükör előtt gyakoroltad, és figyeld meg, hogy bárki is lesz a társaságban, csak rád fognak odafigyelni, hogy „jééé, és miket szoktál írni? És hol olvashatjuk? És hogy jött ez neked, hogy írsz?”

Ha ez nehezen megy, akkor csináld végig a következő feladatot. Olvasd fel hangosan a következő kérdéseket, és válaszold rá azt – szintén hangosan -, hogy ÉN MAGAM.

Kekec kérdések, amikről azt gondolod, hogy mások fejében ez fordul meg, pedig csak a tehetetlen irigyekre jellemzőek (ők meg kevesen vannak, és az irigység is legyen az ő bajuk):

–        Ki hatalmazott fel arra, hogy írj?

–        Ki adott engedélyt arra, hogy írj?

–        Ki adott arra engedélyt, hogy írónak nevezd magad?

Mert ugye ki más állna ki érted, ha nem te magad? 😉

Onnantól kezdve számítasz programozónak, könyvelőnek, utcaseprőnek, anyának, politikusnak, vállalkozónak, sikeresnek és boldogtalannak is, amikor önmagadnak kijelented magadról.

Ugyanez működik az íróságnál. Soha ne várd, hogy a szakma, vagy valamiféle szakmai szövetség adjon engedélyt arra, hogy írónak nevezd magad, mert a piac nem így működik. Mire bárki engedélyt adna, addigra más, aki nem vár erre, megír öt könyvet, és világhírnévre tesz szert. Csak azért, mert azzal foglalkozott, amivel tényleg kellett: AZ OLVASÓKKAL.

Jó reggelt kívánok Magyarország!

Vidi Rita