Képzeld el, ahogy egy esős, de mégsem szomorkás vasárnap délutánon, a melegen doromboló kandallókályha és a forró kakaó szomszédságában megszáll az ihlet, és amikor nekikezdesz írni, már te is érzed, hogy az utóbbi idők egyik legjobb, legkerekebb, legizgalmasabb, legmegrendítőbb sztorija reppen ki az ujjaidból. Észre sem véve az idő múlását – ez egyébként jobb agyféltekés élmény – hosszú oldalakat írsz tele, és már éppen a végére kanyarodnál a történetnek, a drámai végkifejlet felé, amikor hopp, elszáll az egész: a betűk eltűnnek, mintha sosem lettek volna ott. Sok tízezer karakter válik köddé. Az üres felülettel nézel farkasszemet. A vér az ereidből a másodperc tört része alatt robban bele az agyadba, és már nem tudod, mitől fogjon el a sírás: a tehetetlen dühtől, vagy a fejedet szétfeszítő fájdalomtól. (tovább…)