A flitteres takonyról

A napokban vitába keveredtem egy úriemberrel a facebookon. Ő ugyanis nekiállt azt hangoztatni a mi facebook oldalunkon, hogy mi az Író születik tréningekkel a flitteres takonyt(sic!) áruljuk, és ezzel lealjasítjuk az irodalmat, azt az irodalmat, amit ő – az úriember – művel, és azt az irodalmat, amit közzé is tenne őkelme, ha valaki megfizetné, de hát nem teszik ezek a piszok kiadók…

Miután szétmorzsoltam az úr siralmas sorsa fölött érzett bánatomban előbuggyanó könnyeimet, válaszoltam neki.

Tapasztalt internetes fórumozóként tudom, hogy hozzászólás-váltások során emberek véleményét megváltoztatni nem lehet, így azzal, az elmúlt 10 évben már jól bevált stratégiával mentem bele a vitába, hogy a válaszaim igazából nem ennek az író-úrnak szóltak, hanem azoknak, akik ezt végignézték, és akikben szintén felbukkanhat olyan gondolat, mely szerint „hát, izé, lehet, hogy ezt az íróképzést mégis valamiféle naaagy, vízfejű szervezetre kellene hagyni, ahol irodalmárok dolgoznak”.

A minap írtam a levelemben és a legutóbbi cikkemben, hogy írónak vallom magam. Olyan írónak, aki tesz a saját sikereiért, de nem ám úgy, hogy malmozva várom a remek kiadói ajánlatokat, hanem olyannak, aki kiadja a saját könyvét, és aztán eladja, és ráépít egyéb termékeket, szolgáltatásokat, amikre még igény van, meg amik még kapcsolódnak valamilyen szinten a könyvek témájához.

Ugyanakkor vállalkozó is vagyok. Nekem aztán lehet sírni, hogy milyen sanyarú a sorsuk az íróknak, mert én aztán nagyon meg tudok hatódni emiatt… Vállalkozzatok, ez ennyire egyszerű! Tudom, hogy az önmagukat Rejtő Jenő, vagy József Attila reinkarnációjának hívő művészlelkek mennyire ki vannak szolgáltatva annak, hogy a kiadók ha lennének is kegyesek fizetni, az összeg megállna néhány százezer forintnál; és annak is, hogy jönnek-mennek az önjelölt írók, és flitteres takonyt írnak, és azt akarják eladni, és, hogy az emberek fejében a takony mellett már nem marad kapacitás a VALÓDI irodalom, a valódi művészet befogadására. Átérzem én a kognitív disszonanciájukat, ha nagyon rákoncentrálok, de úgy gondolom, ez az ő problémájuk, és nekik kell megoldaniuk.

Ha az úriemberhez hasonló mentalitású irodalmár-fanatikusoknak kedvező világ lenne, akkor Magyarországon egyetlen könyv lenne a könyvesboltok polcán: Kertész Imre Sorstalansága.

Sőt, ha bizonyos fanatikusok kedve szerinti világ lenne, akkor körülbelül 10 ember lenne képes gondolkodni a világban, és mindenki más földalatti börtönökben termelné a hőenergiát, foszforeszkáló falú kapszulákba zárva. A fennsőbbrendűségnek, meg a másokat (jelen esetben más írókat) kevésbé jónak tartó mentalitásnak, úgy vélem, nem lenne határa, ezért azt gondolom, hogy ezt esetleg érdemes lenne csírájában elfojtani, rámutatva arra, hogy a világ milliárdféle, és ezt illik tiszteletben tartanunk.

Én a liberalizmus híve vagyok most is, és azt vallom, hogy a szabadság – és ide tartozik az írói és olvasói szabadság is – elsődleges kell, hogy legyen az emberiség életében, az élni és élni hagyni elv keretében.

Soha, senki nem szabályozhatja le azt, hogy ki írhat, mikor és miről. Foglalkozzon mindenki saját magával, ha lehetséges, ha pedig mindenáron szólni akar mások érdekében, azt tegye előremutató módon, nem előírva senki számára azt, hogy mit tehet és mit nem. Javaslat, ötlet, iránymutatás mindig jöhet, a kritikát meg tartsa meg mindenki magának!

Az írás nemcsak alkotóművészet lehet, hanem sokszorosan összetett eszköz, ami jó arra is, hogy:

–        összefüggéseket láttasson meg velünk, amiket puszta gondolkodás, vagy beszéd közben képtelenek lennénk felismerni, írás közben viszont igen,

–        kiadjuk magunkból az érzéseinket, gondolatainkat, hogy nekünk, íróknak jobb legyen, valamiféle szintet léphessünk az írás segítsége által (például traumatikus élmények feldolgozását segítheti az írás),

–        közvetíthetünk olyan információt, tudást, tapasztalatot, ami elsikkadóban és eltűnőben van, holott a jövő érdekében nagyon fontos, hogy ezek hozzáférhetőek maradjanak (lásd szakkönyvek, tankönyvek, segédletek),

–        edzhetjük, frissen tarthatjuk az agyunkat, és az olvasóinkét is,

–        még jobban elmélyülhetünk abban a témában, amiben már eleve szakértők vagyunk, és más nézőpontokból is megközelíthetjük a szakterületünket, ami által a szakmai hierarchia csúcsára kerülünk,

–        segíthetünk az olvasónak kilépnie a saját élete mókuskerekéből azzal, hogy szórakoztatót, könnyedet, feledtetőt írunk, (ide tartozik a minden, amit az olvasók fele imád, a másik meg utál)

–        taníthatunk a történetek ereje által (lásd Lőrincz L. László könyveit),

–        segíthetünk másoknak, hogy megváltoztathassák az életüket (tanácsadó-, vagy ún. menedzserkönyvek)

–        társadalmi kérdésekre kereshetjük és adhatjuk meg a választ,

–        és így tovább.

Az írás nem kalapács, ami kizárólag arra tökéletes, hogy beverjünk vele egy szöget, hanem az írás egy olyan eszköz, amit mindenki egyénileg találhat fel magának. Jelenleg több mint 7 milliárd ember él a Földön, ami azt jelenti, hogy az írásnak – és az olvasásnak is – ebben a pillanatban több mint 7 milliárd aspektusa van.

Lehet úgy élni, sőt írni is, hogy ezt nem tartjuk tiszteletben, de ELŐÍRNI, hogy mi számít irodalomnak, és mi flitteres takonynak, senki számára nem jog.

Itt az Internet, ami pillanatok alatt a magánkiadóddá válik: bármit írsz, két perc múlva kinn lehet az Interneten, az OLVASÓD szeme előtt. Ő fogja eldönteni, a legjobb zsűri, hogy mi érdemes olvasásra, és mi nem, nem pedig a „kollégáid”…

Egy idézet azoknak, akik azt hiszik, hogy csak kivételes emberek kiváltsága lehet az írás:

>>„Az írás kétségkívül mesterség és titok szimbiózisa”, írta egyszer Wolfgang Weyrauch. A titkok területén csak találgathatunk, a mesterség ezzel szemben tanulható.

Az íráshoz természetesen hozzátartozik a nyelvvel való bánásmódban megmutatkozó tehetség, a fantázia és az inspiráció is, de mindezek az adottságok önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy jó és lehetőség szerint sikeres regényt írjunk. Ennek előfeltétele a mesterségbeli tudás. Mert az írás, ahogy Umberto Eco, és előtte már sokan mások is hangsúlyozták, tíz százalék inspirációból és kilencven százalék transpirációból, egy rész titokból, és kilenc rész mesterségbeli tudásból áll<<

Fritz Gesing Kreatív írás című könyvének legelső szavai és mondatai a 9. oldalról. (Z-Press kiadó, 2007.)

Azoknak, akik félnek a „flitteres takonytól”, javaslom, képezzék tovább magukat, mert félő, hogy leragadtak valahol a 20. század elején.

Vidi Rita

Mások reakciói erre a cikkre:
http://blogregenygyujtemeny.blog.hu/2014/08/10/vita_a_modern_irodalom_letjogosultsagarol

https://www.facebook.com/groups/kreativelmek/permalink/286901358181962/

 

11 Hozzászólás

  1. Nem beszélve arról, hogy így fejlődünk. Először „flitteres taknyot” olvasunk, majd egyre inkább nyitottabbá és érettebbé a komolyabb művek befogadására. Ezt ez a „kedves” úriember is tudhatná.

  2. Na ezt a hozzászólást is jobb agyféltekésen írtam, mert simán kihagytam egy szót. 🙂

  3. Hááát szerintem egy gépelési hibából nem kellene ekkora ügyet csinálni.
    Egyszerűen elgépelte az Úriember a szöveget a saját munkájának jellemzésében.
    Kihagyott egy szóköz (space) karaktert.
    Pontosan igy értendő az általa végzett munka: „iroda lom”

  4. Szegény bácsi, sajnálom őt.
    Már megélt mindent, ami a világban megélhető. Tudja mi a művészet, de a sok műveletlen embernek hiába magyarázza. Írna ő remekműveket, de úgysem értené meg senki.
    Pedig ő megtett mindent. Elment a világ végéig. Megbizonyosodott róla, hogy a Föld lapos, és a végtelen óceánban nyugszik. Ő tudja, hogy Kolumbusz egy ócska csaló, és mindenki aki neki hisz csak a talmi flitteres csillogást követi…
    Pedig a világot minden gondolkodó ember újjáteremti, önmaga hasonlatosságára. Így a világ nem más, mint az emberi gondolatok bioenergiával súlyozott átlaga. Bioenergiát mondtam, de mondhatnék tudatosságot, vagy teremtőerőt is.
    Sajnálom a kisöreget, mert abban a vakságban szenved, ami mások értékeinek a meglátását nem teszi lehetővé. Mert nem attól nem veszik meg a könyvét, mert van még sok más író-irogató is, hanem mert azt hiszi, hogy elég egy-két jó írás, és jövő hónapban jön a levél a Nobel-díj bizottságtól. Ezügyben nem tudom bíztatni…
    Rossz hírem van a számára: Nem egy pályán versenyzünk, így nem is tudjuk soha legyőzni egymást. Lehet, hogy az ő nagybetűs Irodalomra éhes álom-közönsége talán sosem vesz efféle „flitteres” csillogást, de a flitterkedvelők meg nem éhesek az ő írásaira. Emiatt igazán kár volt összetaknyolnia magát. 🙂

  5. Kötelezővé tenném a jobb agyféltekés írás megtanulását. Szerintem gyalázatos, amennyire nem tudják megfogalmazni az emberek sem a gondolataikat, sem az érzéseiket. Ez kihat a társas érintkezésükre, a családi életükre, a párkapcsolatukra, és gyakorlatilag mindenre.

    Az írás koncentrációt igényel. Ha írok, össze kell szednem az adott témában a gondolataimat – tehát amikor írni kezdek, végre használom az agyamat. Nem baj, ha kezdetben gyengébb a stílus – majd szépen fejlődik, csak gyakorolni kell. És igen, mindenkiben ott van a történetmesélés iránti vágy, amit Rita tanfolyama maximálisan előhoz.

    Nem engednék leérettségizni úgy gyerekeket, hogy írni és a pénzügyekkel bánni nem tanulnak meg. Nagyfokú felelőtlenség kiengedni őket a nagyvilágba enélkül.

    És igen, kell a glitter-flitter nyál, mert el kell kezdeni valahol olvasni! Aztán majd megnő az az igény… És akkor változik a kifejezésmód is!

    Ma már a kommunikáción nagy részét írásban hajtjuk végre: email, facebook bejegyzés, sms, blog, fórumokhoz való hozzászólás, stb. Látok sokszor olyan hozzászólásokat, hogy abban sem vagyok biztos, nem-e valami magyarul alig tudó robot rakta-e össze? Mert se eleje, se veleje…

    Olyan eszközzel lehet csak dolgozni, aminek a birtokában vagyunk. Ha írni akarunk, meg kell tanulni a fortélyait, és csinálni kell!

    Nem az irodalmi Nobel-díjjért, nem Pulitzer díjért. Hanem azért, hogy pontosan tudjuk kifejezni magunkat. Az extra ajándék, ha mások is szórakoztatónak tartanak minket:)

    Azon kívül komoly üzletet lehet alapozni az írott kommunikációra. Ezt nem csak Rita példájából tudom, de magam is ebből élek lassan egy évtizede. Díjak és elismerések nélkül, szerény csendbe burkolva azt, hogy „tudok írni”. Használom, most éppen három felnőtt, két cica és egy kutyus eltartására.

    Aztán van itt még valami: nekem nem tetszett a Sorstalanság, nem nekem szól. Pedig olvasok „nehezebb” irodalmat is: Hrabal, Marquez, Vonneguth is a kedvenceim között szerepel. De attól még remekül kikapcsol egy Fejős Éva könyv is… És igen, sok-sok limonádét otthagyok a könyvesboltban, mert sajnálom rá az időt, nekem túl „light”. Kicsit irígykedve nézem azokat, akik a „könnyed” könyvekkel megrakott kosaraikkal mosolyogva állnak sorba a pénztárnál. Mert ők könnyebben találnak olvasnivalót a hétvégére.

    Nem Einstein felelős Hirosimáért. Nem a limonádé könyvek felelősek „azért h ma n tnak +írni norm.alisan egy hszólást az emberek”. Az okozza, hogy SEMMIT nem olvasnak és SEMMIT nem írnak.

    Rita, Te igazi Hősnő vagy, amiért felvállaltad ezt a harcot az elme tunyasága ellen, és remélem, a mozgalom egyre csak nő! Mi mind Veled vagyunk:)

    Ja, a jobb agyféltekés marketing szövegírás szárnyakat adott. Pörgök ezerrel, még egy hónap távlatából is. Pause gomb nincs???? 🙂

    Puszi,
    Anikó

    • Anikó pause gomb? Minek 😀
      Élvezed, valld be 😀

    • Telfel Grácia

      Egyetértek, tökéletesen igaza van Anikónak! Bárcsak az iskolai tananyagban lehetne tanítani ezt a kiváló módszert! Pedagógusként van rálátásom, hogy mekkora szüksége lenne rá a diákoknak, trénerként pedig belelátok, hogy milyen értékeket hoz felszínre Rita kitűnően összeállított tanfolyama. Úgy kéne mint egy falat kenyér!

      A flitteres takonyról meg csak annyit: járt ez az „úriember” valamelyik tanfolyamon? Hallotta, hogy milyen írások születnek? Biztosíthatom őt arról, hogy sokkal több nívós írást hallana, mint gondolja! Tipikus eset: kritizál valamit, amit nem is ismer…

      Nehéz elfogadni, hogy a magyarok ebben is nagyon tehetségesek, ugye?

  6. Telfel Grácia

    Nagyon köszönöm, olyan fantasztikus csapattal, amilyenek ti voltatok, bárki csodákra lett volna képes! 🙂

Hozzászólás a(z) Kriszta bejegyzéshez Válasz megszakítása