Gyerekkori emlékeim –A tojásvásárlás
A hatvanas évek legelején jártunk. Nem is tudom pontosan hány éves lehettem. Talán nyolc, vagy valamivel több, már meg nem mondanám. A kor jellemzője volt, hogy akkoriban még sok minden hiánycikknek számított. Így volt ez a tojással is, amit csak kiváltságos napokon lehetett kapni.
Beálltam a sor végére és vártam. Persze nem sokat, talán egy percet, aztán ügyesen kikerültem az előttem állót és óvatosan, minden feltűnést kerülve eléje álltam. Nem vett észre semmit. A mellette állóval beszélgetett, hogy gyorsabban teljen az idő. Oda lejjebb már nemigen nézett. Ha mégis észrevett, gondolta, az anyukámmal vagyok itt, én meg csak össze-vissza tekergek közöttük, mint amolyan gyerek. Ugyanis a koromnál jóval fiatalabbnak néztem ki. Itt is eltöltöttem egy percet, aztán óvatosan tovább léptem. Vigyáztam, egyszerre csak mindig egyet kerültem ki, hogy ne legyen feltűnő. Tíz perc múlva már a sor elején voltam. Mikor az üzlet ki-nyitott, elsőként surrantam be. Aztán megvettem a két tojást, vagy csak egyet, mert ugyanis többet nem adtak, mert akkor másnak már nem jutott volna. Még így sem jutott mindenkinek. Akik a sor végén álltak, azok bizony feleslegesen jöttek. Az eladó belerakta őket egy barna papiros zacskóba és a kezembe nyomta. Ekkor már senki sem törődött velem, mindenki a saját tojásaival volt elfoglalva. Szépen kifizettem, a visszajárót zsebrevágtam és hazamentem. Otthon természetesen megdicsértek az ügyességemért. Így ment ez minden egyes alkalommal, hónapokon át.
Egyszer aztán megtörtént, hogy nem elsőnek sikerül bemennem csak másodiknak. Nagyon megbotránkoztam rajta. Azidáig ugyanis kizárólag mindig én voltam az első. Na nem baj, gondoltam, az ugyan nem szép dolog, hogy valaki nem tiszteli az én előjogomat és befurakodik előttem, de végül is, nem olyan nagy veresség, másodikként is jut még tojás és mégiscsak ez a lényeg.
Ekkor még nem vettem észre, hogy ez mire akart figyelmeztetni.
Legközelebb szintén beálltam a sor végére. A szokásos módon haladtam előre. Egyszer csak valaki váratlanul megszólal mögöttem:
„Kié ez a gyerek?“
Senki sem válaszol.
„Kié ez a gyerek? Hol van az anyja?“ – a kérdés most már erélyesebb hangnemben ismétlődik.
Mindenki kíváncsian forog jobbra-balra, szeretnék ha az anyám pártfogásba venne, ne tekereg-jek már itt össze-vissza, de mindenki csak fejcsóvállással válaszol, esetleg még megtoldja egy vállrándítással, amikor valaki megjegyzi:
„Már a múltkor is ezt csinálta.“
„Sőt, minden egyes alkalommal ezt csinálja“– jön a felismerés, ki tudja kitől.
Akkor döbbentek rá, hogy máskor is ugyanígy ügyeskedtem.
A méltatlankodás és a felháborodás nem akar véget érni. Végül büntetésből szégyenszem-re hátraparancsolnak a sor végére. Nem is tudom, sikerült-e aznap tojást kapnom.
Már nem voltam a régi. Kiöregedtem. Hiába. Ilyen az élet. Egyszer csak eljön az a pillanat, amikor már nem úgy mennek a dolgok, mint valamikor. Ilyenkor a legjobb szépen abba-hagyni és amíg lehet, méltósággal visszavonulni.
Írta: Rudolf Th
Szeretnéd, ha a te írásod is megjelenne itt?
Jelentkezz be a kreativitásfejlesztő online tanfolyamunkra, és a 14. leckénél megkapod az instrukciókat:
http://www.kreativiras.com/tudastar/
